1. fejezet-Tavaszi szünet

Sziasztok! Hát végre elkészült az első fejezet. Remélem ezzel már jobban kiélesedik a véleményetek a történetről! Remélem, lesznek, akiket érdekel a törim és rendszeres olvasóm is lesz (idővel) XD

Szép napot! 

Gyönyörű napsütéses reggelre ébredtem ezen a napon. Már-már nyárias idő uralkodott eme reggelen. Imádom, amikor süt a nap. Persze Edward mellett már megszoktam a hideget, de az nem olyan hideg, az kellemes érzéssel tölt el.
-Szia kicsim! -jött apa a konyhába, amikor éppen reggelit készítettem. Hiába nélkülem még mindig abban a büfében kajálna, ahol minden este húst hússal eszik...
-Szia! Jó reggelt! -köszöntöttem én is fülig érő szájjal, amit észre is vett.
-Mi ez a nagy jó kedv lányom? -kérdezte kíváncsian.
-Oh hát a válasz egyszerű. Szerelem. Ez mindent megváltoztat. -mondtam egyszerűen.
-Nos igen. Éppen erről szerettem volna veled beszélni. -kezdte és eddigi mosolya most eltűnt. Arca komolyra váltott.
-Miről apa? -kérdeztem, bár már tudtam, mi lesz a téma. Éppen ezért hangomon érződött a feszültség.
-Nos szeretném, ha egy kicsit több időt töltenétek külön. Félek, hogy megint akkora depresszióba esnél, ha elmenne...-mondta, de itt abba hagyta. Muszáj volt abbahagynia, mert én lecsaptam a fazekat a szekrényre. Persze az edényben forró víz volt a tojás miatt, és naná, hogy a víz a kezemen landolt. Felordítottam a fájdalomtól, bár őszintén szólva volt már ennél sokkal nagyobb fájdalmam is. Például, amikor James megharapott, vagy amikor ugyanezen a napon eltörte a lábam és a combomba állt egy hatalmas üvegszilánk. De van valami, ami ezekhez a sérülésekhez képest a halál is lehetne. Sőt a halál még könnyebb. Edward hiánya a legnagyobb fájdalom, ami valaha ért és érhet még, de nem, ezt nem hagyom, soha többet nem mehet el tőlem. Azt nem fogom engedni, nem szabadul tőlem, amíg élek...
-Tudod mit apa inkább most menj dolgozni! -mondtam, mert a nagy gondolkodásban elfelejtettem, hogy az imént leforráztam a kezemet, így amikor hozzá értem, felszisszentem.
-Azt már nem. Most azonnal bemegyünk a balesetire! -mondta ellenkezést nem tűrve.
-Igen is főnök! -szalutáltam a kezemmel és elindultam apám után.

/kórházban/
-Bella már túl jól ismerünk ezen a helyen. -viccelődött Carlise, amikor éppen kötötte a sebeimet. Azért nem gondoltam volna, hogy ennyire leforráztam magam. Apám szerint azért vagyok ilyen vak, mert szerelmes vagyok. Nos azt hiszem ebben van valami igazság.
-És az talán baj? -kérdeztem én is viccelődve.
-Bella, hallottam mi történt! Jól vagy édesem? -jött be aggódva Edward. Olyan édes, amikor aggódik értem. Apám illedelmesen odébb állt, így szerelmem közel kerülhetett hozzám és megölelt. Közben figyelt. Gondolom Carlise gondolatban üzent neki. Majd később megkérdezem miről volt szó.
-Semmi bajom. Ne aggódj! Csak a szokásos. -mondtam és próbáltam mosolyogni, bár őszintén szólva ez a baleset most tényleg nagyon fájt, de nem szabad kimutatnom, mert akkor gyengének látszanék és azt én nem akarom.
-De nézd meg hogy néz ki a kezed! -mondta aggódva.
-Hiszen nem is láthatod már a kezem, mert már be van kötve. -mondtam, hogy vegye észre magát mielőtt elszól valamit apám előtt. Persze vette a lapot, és a hirtelen elhallgatás sem javított a helyzeten. Túl feltűnően állítottam volna le? Nem tudom, de most már mindegy.
-Na jól van. Most már kész is vagy. Vigyázz magadra, mert nem veszíthetünk el egy ilyen angyalt. -bókolt Carlise. Persze tudom, hogy főként Edwardra és Alicere gondolt. A Cullen család mostanra már teljesen a szívemhez nőtt és nem tudnám őket elhagyni soha.
-Köszönöm! Akkor most menj dolgozni! Látod semmi bajom. -mondtam és megöleltem apámat, aminek az lett a vége, hogy meghúzódott a bőr a kötés alatt, amitől azt hittem elájulok. Iszonyatosan tud fájni. Aztán elindultam ki az ajtón, mert az iménti mozdulattól kijöttek a könnyeim. Gyorsan letöröltem, bár szerintem Carlise és Edward látta. Talán apám előtt még játszhatom az erős lányt.
-Jól van, akkor köszönök mindent Dr. Cullen! Sziasztok! -köszönt el és szerencsére nem nézett rám még egyszer. Megfordultam, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Jól éreztem, mert Edward és Carlise engem figyelt és tudtam, hogy mindent észrevettek, de nem szóltak semmit sem. Szerencsére. Bár Edwardot ismerve, biztosan szóba hozza majd később. 
-Nos, ha már eljöttél hozzám, akkor csinálhatnánk valamit. Nem gondolod?-kérdeztem szerelmemtől.
-De. Csináljunk valamit. -mondta, bár hangja még mindig nem volt nyugodt.
-Fiam, ne aggódj! Semmi baj nem történt. -mondta Carlise, amit nem értettem. Most mellém állt, vagy valami másról volt szó.
-Ezt nem most kellene megbeszélnünk! -szidta le fogadott apját szerelmem. Most már biztos, hogy valami teljesen más dologról volt szó.
-Miről maradtam le? -kérdeztem kíváncsian.
-Semmi közöd hozzá! -üvöltött rám Edward. Megijesztett. Ez nem ő volt. Bizonyára észrevette, hogy milyen rémült vagyok.
-Ne haragudj! Sajnálom!-kért bocsánatot és homlokon csókolt.
-Persze. -mondtam és megbántottan kisétáltam az ajtón. Utólag gondolkodtam, el sem köszöntem Carlisetól. Edward nem érdekel. Komolyan mondom, hogy mostanában annyira furcsán viselkedik, hogy nem ismerek rá. Ő már nem az az Edward, akit én megismertem az iskolában annak idején.
-Bella! Kérlek várj meg! Mondtam, hogy sajnálom. -kiabálta utánam.
-Persze Edward. Te mindent csak mondani szoktál, de tudod mit?! Nekem ebből elegem van. Megváltoztál. Már nem látom benned azokat a dolgokat, amiket régen. -adtam ki magamból.
-Mégis mit akarsz? Hm? Amellett, hogy valaki mindig a nyugalmadra tör, még akkor üldözöd a baleseteket! -ordította.
-Na ebből elég volt. Senki nem kérte, hogy védj meg.- üvöltöttem már én is. Az egész kórház minket nézett, de most nem érdekelt. Most fájt a kezem és a szívem is egyszerre. Megbántottak. Mélyen. Túl sok mindent éltem már át ahhoz, hogy még mindig egyre és egyre több balszerencse következzen.
-Rendben van. Te mondtad. -mondta, aztán elindult vissza Carlise irodájába. Hirtelen felfogtam, hogy ezt a mondatomat szakításnak vette. Nem! Nem engedhetem, hogy elmenjen, azt nem élném túl.
-Francba! Francba! Francba! -ismételgettem, mert iszonyatosan ideges voltam.
Szépen lassan elindultam az erdőbe, hiszen tudtam, hogy most Alicere van szükségem. Úgy éreztem, hogy valaki követ, bár féltem hátra nézni. Az a jelenet olyan lenne, mint a filmekben. Gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Hirtelen két kéz ragadta meg a kezemet és én sikítottam egy nagyot. Aztán megláttam az elrablóm arcát. Hogy az a...!
-Alice! A fenébe is! Miért nem tudsz normálisan közlekedni? -kérdeztem tőle mérgesen.
-Mert jómagam sem vagyok normális. -mondta nemes egyszerűséggel és arcán egy mosoly jelent meg.
-Alice? Annyira...annyira...-dadogtam, mert már a torkomban volt a sírás. Megölelt engem. Most nyugtató hatással volt rám ez az ölelés. Nem az a fojtó ölelés volt, ami Alice specialitása.
-Shh! Nyugalom! Most ennyire megijesztettelek, mert akkor Edward megöl. -mondta halkan, de még hallhatóan.
-Nem...nem...nem arról...van szó. -nyögtem ki végre.
-Akkor? -kérdezte kíváncsian.
-Edward. -ennyit mondtam, mert jól tudtam, hogy Alice tudja milyen furcsa mostanában a testvére.
-Már megint mi a fenét csinált az a bunkó? -kérdezte dühösen.
-Nem érdekes. Tudom, hogy én is hibás voltam. -magyaráztam. Nem akartam, hogy azzal, hogy most mindent elmondok drága barátnőmnek, azzal elrontom az esetleges esélyem a béküléshez.
-Dehogy nem érdekes. Még szép, hogy az. -mondta.-Ki vele! -tette még hozzá.
-Alice már mondtam, hogy mindegy. A lényeg, hogy segíts nekem kiengesztelni. -mondtam és láttam felcsillant a szemében valami remény.
-Naná, hogy segítek. Irány a pláza. Van már valami ötleted? -pörgött be Alice.
-Nos ami azt illeti már van ötletem. -válaszoltam.
-Huhh a szemed csillogásából ítélve nagyon szupi-szupi ötlet lehet. -mondta ugrándozva.
-Alice, nyugalom! -csitítottam barátnőmet.
A plázában mindenféle szexi ruhát összevásároltunk, bár én nem akartam. De Alice már csak Alice.

/Este a Cullen villában/
-Mi az Bella mit akarsz a mi kis Eddy fiúnkkal? -kíváncsiskodott Emmett, amire én elvörösödtem. Ezt élvezte. Megállj csak, ha majd végre én is egy leszek közületek, megkapod a magadét.
-Jujj Bella az most a dühtől van, vagy érzékeny pontodra találtam. -csipkelődött tovább, amikor meglátta a vörös fejemet.
-Emmett Cullen, ha most azonnal nem hagyod abba, akkor te valami egészen mástól leszel vörös!- kiabálta Rosalie. Szerencsére rá mindig számíthatok.
-Köszi Rose! -mondtam. Aztán a ház üres lett.
Emmett és Rosalie elmentek kipróbálni a kis kunyhójukat, amit tegnap készített ez a nagy medve. Alice és Jasper romantikázni mentek egy teljes éjszakára. Esme elment az árvaházba és onnan megy a kórházba, hogy meglepje Carliset. Ők is elmennek valahova. Bár őket nem kérdeztem. Az ő kapcsolatuk a legmeghittebb. Vagy nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó.
Elkészült a szoba és én is. Egy dögös ruhát vettem fel. Táncolni fogok Edwardnak. Na igen. Egy ideje titkoltam, hogy rúdtáncos órákat vettem. Igazából a nászutunkra tartogattam, de most be kell vetnem, mert Edward haragszik. Másrészt talán így elfelejti azokat a buta őskori szabályokat. Remélem!
Hallottam, hogy az ajtó csukódott és én felkészültem Edward jöttére. Lassan lépkedett a lépcsőn és tudtam, hogy minden rózsaszirmot felemel és megszagol. Ismertem.
A kilincs lenyomódott és belépett rajta életem szerelme, Edward.
Ahogy belépett a zene elindult és én táncolni kezdtem a zenére. Lefagyva állt meg az ajtónak dőlve és én odamentem hozzá. Megfogtam a kezét és az ágy felé kezdtem húzni, ahol ellöktem és ő készségesen engedte magát letolni az ágyra. Ezután visszamentem a helyemre és folytattam a táncot. Szerelmem ámuldozva figyelte lépéseimet. Szinte itta minden mozdulatomat. Láttam rajta, hogy már önkívületi állapotban van. Odamentem hozzá szépen, lassan, érzékien és finoman tolni kezdtem a kezemmel, hogy feküdjön az ágyra. Ott szexisen dörgölőzni kezdtem, mint egy kis cica, majd lassan elkezdtem kigombolni az ingét. Nem ellenkezett, szóval elértem a célomat. Szenvedélyesen megcsókoltam, de közben hozzá simultam Edwardhoz és simogattam, ahol értem. Féltem egy kicsit. Hiszen ha elérem a célomat, akkor nekem ez lesz az első alkalom, hogy ilyet csinálunk Edwarddal.
Nem ellenkezett és én folytattam. A zene közben váltott és lágyabb, lassabb szám következett. Már nem volt rajtam semmi ruha és rajta sem. Már csak egy valami volt hátra. A beteljesülés. A vágyunk csillapítása.
Szerelmem lassan fölém hajolt és megcsókolta a nyakam. Apró szúrást éreztem ott lent és rájöttem, hogy megtette. Végre megtette, amire oly régóta vágytam, vágytunk. Lassú mozdulatokkal próbálta kellemsebbé tenni ezt az élményt és a szúrás lassan kiszivárgott a tagjaimból. Eltűnt örökre. Amint már én is felszabadultan mozogtam, gyorsításra késztettem szerelmem, aki készségesen tette a dolgát. Szenvedélyesen csókolóztunk, ölelkeztünk. Forró szerelmünket adtuk ebbe a táncba és vágytunk egymásra. Ízlelni akartunk minden porcikánkkal, s minden porcikánkat.